Kiállítások

2017. február 4. - 2017. április 2.
Megnyitó: 2017. február 3. 17:30
EMELET_TRANKER KATA_Hiányzó végtelen

Hiányzó végtelen

2017.02.4. - 2017.04.2.
Megnyitó: 2017. február 3. 17:30

 

A legfiatalabb generációhoz tartozó Tranker Kata érzékeny alkotásaiban a vizuális élmény mély gondolatisággal párosul. Kisméretű elemekből építkező, részlet gazdag, finom munkái intim közeget teremtve járják körül mindennapjaink kérdéseit: a szemlélődés tárgyát szociokulturális tényezők, a szubjektum, az egyén és a társadalom viszonya, az identitásformálás- és keresés kérdései képezik. Munkáiban elsősorban az ember önmagához és a világhoz valóviszonyának értelmezése és szubjektív rendszerezése valósul meg. A gyakran konceptualista installációk, kollázsok, objektek, grafikák, videók és analóg fotók személyes hangvétele ellenére a műveken keresztül Tranker a „minden emberre jellemző törvényszerűségeket" keresi. Teszi mindezt az alkotáshoz szokványosan felhasználandó anyagok és technikák széles repertoárjával: a papírból és fából készült részletek gyakran talált tárgyakkal, könyvekkel, törött tányérral, éremmel, gyertyával egészülnek ki, amelyek a sík- és a tér mezsgyéjén egyensúlyoznak. Az efemer anyagok, a sérülékeny, finom illesztések és összeállítások a törékenység, ideiglenesség fogalmait idézik.

--------

A kiállításon szereplő munkákon vissza-visszatérő elem az antik görög kultúra. Kiindulópont John Keats Óda egy görög vázához c. verse, melyben a szerző egy görög vázában látja megtestesülni a művész feladatát: a múlandó pillanatok rögzítését, a 'szép és igaz' megragadását. Ezzel a természet és a világegyetem működésében megnyilvánuló rend kerül felszínre, mely igaz volta miatt csakis szép és jó lehet. A szépség egyenlő az igazsággal és fordítva, ennek megtalálásával pedig a végtelen a halandó ember számára meghódíthatóvá válik. Keats ars poeticája szerint tehát a szépség ábrázolásával
győzedelmeskedhetünk az elmúlás felett, mint ahogy az sikerült az antik kor emberének is egy váza segítségével.

Az itt és most nyomasztó volta ismerős a ma embere számára is, viszont már nem vagyunk olyan biztosak abban, hogy régen minden jobb volt és a művészet valamirevalósága is megkérdőjeleződött. A nosztalgia és a művészet idealizálása helyére szkepticizmus és cinizmus került, Keats sorai szinte gyerekesen naivnak tűnnek. A múlandóság rögzítésére célként ritkán, az igazság megragadására eszközként még ritkábban szoktunk tekinteni, inkább olyan, mintha mindenki csak a
túlélésre játszana. Mai szemmel olvasva Keatst nem csak az antik görög világ tűnik elképzelhetetlenül távolinak, hanem minden olyan kor is, amikor a művészetnek nemes erkölcsi feladatokat tűztek ki célul. Az egyedüli, ami ma is tetten érhető, az az elvágyódás. Az itt és most helyébe még mindig jobb valami mást képzelni, csak közben már nem vagyunk romantikusak. A végtelen hiánya továbbra is elviselhetelen, de az öröklét meghódíthatatlanságába mintha már beletörődtünk volna.