EMELET: BARCSAY JENŐ_Vihar és vágy

2012. május 4. 18:0

EMELET: BARCSAY JENŐ_Vihar és vágy
2012/05/11-2012/06/24

A kiállítást megnyitotta
Dr. Kálnoki-Gyöngyössy Márton megyei múzeumigazgató (Pest Megye)

1929-ben fordul meg először Szentendrén. 1945-től a Magyar Képzőművészeti Főiskolán az anatómia és a szemléleti látszattan professzora. 1962-ben Párizsba utazik. Haláláig Budapesten és Szentendrén élt és alkotott. Barcsay sajátosan központi szerepet játszik a kissé nagyvonalúan "szentendrei festészet"-nek nevezett stílus-konglomerátumban: Vajda Lajostól merít az ikonhagyomány továbbéltetésekor (különösen ami a zárt kontúrú figurákat és az arany háttereket illeti), ugyancsak az ő (valamint Korniss Dezső) kezdeményezését folytatja a szentendrei (olykor provinciális-barokk) motívumok művészi feldolgozásában, olykor pedig a kassáki "képarchitektúrák" szigoráig redukálja mondanivalóját. Sajátos stílusát részben átadja a Szentendrén alkotó művészek fiatalabb generációinak (Balogh László, Deim Pál). Barcsay 1945 utáni munkássága absztrahált női figurák csoportozataival és tájképekkel kezdődik. 1949-ben monumentális kartont rajzol szénnel papírra: a kubisztikusan megtört, egyszerű tömbbé összefoglalt, hatalmas női alakokból jönnek létre később nagy mozaikjai. A nőalak az 1950-es években klasszicizált változatban jelenik meg művészetében. Másik inspiráló forrása a hangulatos szentendrei építészet, melynek kreatív leegyszerűsítésével a konstruktivizmushoz közel álló lírai absztrakt festészetet hoz létre. E motívumokhoz kapcsolódik a festőállvány témája is (1957-től kezdve), mely természetesen éppúgy értékelhető egyfajta önarcképként, mint "a festészet dicsérete" allegóriája leegyszerűsített XX. századi allegóriájaként.
Az 1960-as években számos nonfigurativ, geometrikus képet fest, ezek végsőkig redukált, komor fekete-fehér szubsztrátumait mutatja be néhány évvel halála előtt rendezett Műcsarnok-beli kamarakiállításán. Mozaikjai mellett egy másik monumentális-murális műfajban, a gobelin területén is jelentős kompozíciókat alkotott, míg a grafikai technikák közül elsősorban a rézkarcot művelte (természetesen a szabadkézi rajz mellett). Művészetpedagógiai munkássága rendkívül jelentős: anatómiai szakkönyvét (melyben a reneszánsz mesterek precizitására és a tudományos hűségre egyaránt törekedett), valamint másik két könyvét számos nyelvre lefordították és tankönyvként használják.