ERDÉLYI GÁBOR_ Távolság közelében, 1992-2012

2012. június 17. 19:28

ERDÉLYI GÁBOR_ Távolság közelében, 1992-2012
2012/05/11-2012/07/11

A kiállitást megnyitotta: Antal Péter műgyűjtő

Erdélyi Gábor eddig létrejött életművének alkotásai - mint sok esetben más művésznél is - leginkább korszakjelző fogalmak alapján csoportosíthatóak. A bizonyos festészeti probléma felvetések alapján körvonalazódó fogalmi terminusok azonban nem feltétlen párhuzamosak az életmű időbeli horizontjával. Egy-egy korszak probléma felvetése időben egymástól távolabbi pontokon is feltűnik, mintegy ok-okozati előre és visszamutató reflexió.
Erdélyi által holtjátéknak nevezett fogalom a legelsők egyike. E köré csoportosítva a kép hagyományos formájának belső világát komponálja újra. Egy 1995-ös Balkon hasábjain így gondolkodott törekvésiről: „...mit lehet tenni a vászonnal, hogy túllépjen valóságos és képzelt keretén, más szóval túllépjen önmaga birtoklásán, szellemi elvontságán? Ennek a kilépésnek azonban a kép testén belül kell lejátszódnia. A vászon egyszerre mozdul a perifériára és a képtest belseje felé. Egy önmagán belüli áthelyezés történik, amely a látszat ellenére nem destruktív gesztus."
Későbbiekben a strukturális újrafogalmazásról a retinális transzparenciára helyeződik a hangsúly. Erdélyi a képi elemek után a festészet másik alapanyagára, a festék fogalmára fókuszál. A festék-vászon konvencionális együttesét újra értelmezi, felforgatja a szokásos festmény-hordozó viszonyt. A festékből általában száműzi a pigmenteket, a képeken a hagyományos olajfesték recepturából a pigment nélküli áttetsző kötőanyag hagy nyomot - ami leginkább olaj vagy terpentines lakk. Pigment jelenlétét a hordozó felület színességével helyettesíti. Az indusztriálisan megszínezett és egymásra feszített különböző színű finomszövésű selyemhordozók transzparenciái hozzák létre a fénnyel telítettséget és a fedőréteg vibráló árnyalatát. E mentén Erdélyi a képeinek témájaként a valószínűtlen abszurditásokat vagy olykor arra épülő szakrális konnotációkkal bíró természeti jelenségeket választja. Megfestett világára jellemző az eltérő arányok és gondolatok ütköztetése, és annak következtében létrejövő viszonyrendszerek leképezésére tett kísérlet. A gyakran szürreális képzettársításai által irreális helyzetek, találkozások jönnek létre művein. A szétválaszthatatlan igazság és hamisság egyidejűleg eredményez egy objektív fogalmi zavart és egy szubjektív bizonytalanságot is a nézőben.
Az illúzió vagy valóság mezsgyéjén lavírozva a képtér tágíthatóságának újabb lehetőségeit vizsgálja Erdélyi harmat festményeinek együttese. A keret felső részén meghúzódó illúzionisztikus vízcseppek Erdélyi értelmezésében a dimenzió módosításának eszközeként vannak jelen. Tiszteletben tartva a kép entitását, de mégis, annak tere kitágul és a táguláson túl még új mikro történetekkel is gyarapszik az üvegharmatok felületi visszatükröző képessége miatt. A korábbi selyemképek szerkezeti transzparenciája az üvegtestekben koncentrálódik, amelyek az alátámasztásul szolgáló monokróm műtárgy szélein sorakoznak. Az Erdélyi ouvre harmat korszakát követően a fixálatlan helyzet pillanatnyi megállításáról tanúskodnak a festmények. A látszólagos nyugalmi pont megtalálásban kerülhet kifejezésre a nullpontnak nevezett állapot. Ha egy végtelen számegyenesre gondolunk, mindig módunk nyílik a kétfelé történő elindulásra, ezen mozdulat helye és ideje aztán rögvest nullpontnak vagy felezővonalnak tekintendő a világ rendje szerint. A sötét-egyszínű-fénytelen felületekből előbukkanó színes történéseiről képtelenek vagyunk megállapítani, hogy elkezdődik, vagy éppen befejeződik valami. El kell fogadnunk, hogy nem tudjuk, miszerint a vászonra hordott festékanyag ábrázolja a valamit, vagy ellenkezőleg: láttatja, illetve közelíti számunkra a semmit. Materializálódott jelenlétükkel „dologgá" válnak. Erről a „dologról" viszont még az elemzésre vállalkozó néző is csak dadogni képes.
A „nincs rá szavunk" megjelenítésének korszakát az életmű eddigi utolsó korszaka az élek követi időben. Erdélyi figyelme újra a képtest fizikai paramétereinek bejárhatóságára irányul. Évszázadokon átívelő festészetben egy valamiben biztosan közmegegyezés volt: kizárólagosan a képfelület legnagyobb felülete került megmunkálásra. Erdélyi jelen törekvéseiben leszámol ezzel a tradícióval és olyan lehetetlen helyre irányítja a figyelmet, amelyek korábban mellékesek voltak a festett képeken. Figyelme központjában a hagyományos festmény szemközti felületi és széli találkozásainak az éle áll. Egy minimális egyensúlyi sáv, ahogy Erdélyi fogalmazza: „Képek, ahol a peremből kiemelkedik a festékáram vagy éppen ellenkezőleg, apró medrek, mélyedések, bevágások látszanak. A szürke monokrómiával ellentétes esszenciális spektrum egy nem járt vidéken nyugszik. Tulajdonképpen ez a senki földje, ennek a vidéknek mélységét és magasságát csalogatom elő. A perem és totális tér összefüggéseinek analízise nem önmagáért való, nem csupán tárgyi-fizikális kérdéseket vet fel, hanem bizonyos metafórákat. A valahova tartozás igénye, az önállóság kérdése, a közösség viselése, a végtelen sűrítettsége, a tágulás előtti vagy utáni szituációk elgondolása a tét többek között."
Erdélyi Gábor keresztmetszetet ad munkáival a fentebb vázolt korszakok bemutatásával