Serial Project No.3: VINCZE OTTÓ Kognitiv mentés

2011. február 6. 18:56

Serial Project No.3: VINCZE OTTÓ Kognitiv mentés
2010.november 25.-2011.február 6.

HULLÁMZÁS, ÁRADÁS, MENTÉS - PISZMOGÁSOK
Vincze Ottó: Kognitív mentés (2010. november 24. Paks, Képtár)

A víz hullámzása a természet része. Rendszer, erő, energia. A változás jele. És a hullám persze fizika: terjedés, törés, elhajlás és visszaverődés. Kiszámolhatóság, modellezés, ábrázolás, mérés. Ha nem is kilóra, de például: amplitudóra. És megmutatás. Ritmus. De a hullám (lenyűgöző fizikai és térbeli tulajdonságainak hála), beszivárgott az esztétikába: a modellből és a formából szimbólum, az axiómából metafora vált - kép, szó, hang és tárgy. A definíciókat felváltották az alternatív magyarázatok. Majd a saját tapasztalatok. Hiszen mindannyian másként fekszünk egy hullám hátán. Mást látunk a hullámban. Parti Nagy Lajos vízről szóló szócikkében például olvashatunk egy nyelvileg is izgalmas hullám-definíciót - vagy talán inkább definíció-paródiáját. Így hangzik: „A hullám az tó- avagy tenger-víz feltornyosuló, majd függélyesen leereszkedő része, kit ollykor az szél korbátsa, máskor ennen alulsó habora hajt nem nyugodni. Az eme szél által felpörült víztömeg gomolygó felső részit habnak híjják. Ki habakol, az felzavarja a vizet, példának okáért evezővel." Szemtelen egy szöveg, mitagadás!
A hullámzásban erős a rendszer és a szabály. Ez egyfelől biztonság, másfelől viszont veszély. Olyan, mint a nyáj. Gondoljunk csak Todd Strasser Hullám (Wawe) című regényére, amelyben a „hullám" a látszólagos biztonság és a fenyegető veszély szimbóluma egyben. Megállíthatatlan hullámzás, magával ragadás, észrevétlen - ezért veszélyes - sodródás. Egy társadalmi és történeti élethelyzet (a fasizmus) kritikus ábrázolásával, a regénybeli fikció és a történeti igazság egymásra csúsztatásával. A könyv alapmetaforája a hullám: ami épp attól használható, mert elringat és összeráz. Látszólag ment, de valójában beszív, mint egy örvény. „A víznek örvénye sorsforduló, ellenben a simaháton hömpölgő folyó maga a terv szerénti nyugott élet, veranda, onokák, bojthos házikabát."
Asszociációs hálóm a természettől indult, belepiszmogott a fizika fogalomtárába, majd utalt az esztétika, a kultúra és a társadalom világára. De mi van a múzeummal? Annak közhelyesre szaggatott mentés-metaforájával? A 19. századot foglyul ejtette a múlt megmentésének paternalista gondolata. Tökéletes múlt - szemben a széthulló jelennel. De az érték felszínre hozható. Megmenthető. A süllyedés és a mentés az emberi civilizáció és a 19. századi múzeumtudomány nagyhatású metaforája - egyben átfogó magyarázati sémája - volt. Tiszteletreméltó és érthető megközelítés. Ma már inkább tudománytörténeti pillanat. Módszertani kritikával feldolgozható kutatási tárgy. A múzeumi kiállítás egy tárlója. Egy fejezet a múzeum nagy narratívájában. Ha így nézzük, akkor nem ragadunk bele menthetetlenül az ideákba, vagy a szépen polírozott „egyszervolt, hol nem volt" világába.
Látható: nem egyszerű a képlet. A hullámzás nemcsak természet, kultúra is. Rendszer, szabály, mely könnyen dogmává vált. A mentés pedig nemcsak biztonság: veszély is lehet. Nem könnyű ez a terep! De nézzünk rá újra! Tekintsük a hullámzást és az áradást egyszerűen változásnak! Keressünk hozzá megint egy részletet Parti Nagy elemi szócikkéből: „Az folyó maga az eleven mozgony, mindenek hordozója, áramló víz melly öszveköt és kiárad." Jó, talán ez jó irány. Változás és mozgás. Már nemcsak „egyszervolt, hol nem volt" hullámzás. Hanem áradás és szabályozás. Aztán egy kis mentés - másként. Itt van például ez az „egyszervolt, hol nem volt" Konzervgyár. A magas vízállás, az áradás és az elöntött raktár. Aztán csönd. Majd újra valami változás. Aztán egy gyűjtemény. És persze a mentés metafora. (Ettől nem tudok szabadulni.) Most meg a mentőövek és a hullámzás. Ha felnyújtom a kezem, majdnem elérem. Ha megemelkedem, akkor biztos. A mentés már csak ilyen. Kell hozzá egy kis együttműködés.

Frazon Zsófia

pp