Serial Project No.1: KESERUE ZSOLT_23 MONOLÓG

2009. június 14. 19:0

Serial Project No.1: KESERUE ZSOLT_23 MONOLÓG
2009.május 12.-2009.június 14.

A kiállítást megnyitja: HORVÁTH GYÖRGY a TITANIC NEMZETKÖZI FILMFESZTIVÁL IGAZGATÓJA

Az 1950-ben Dunapentele határában az uralkodó politikai akarat megnyilvánulásaként alapított és építeni kezdett nehézipari művek és a mellé tervezett lakótelep nem tartozott egy már létező városhoz mint az ország többi pontján létesült ipari komplexumok.
Ezért ki kellett alakítani az ott élők számára a mindennapi élethez szükséges szolgáltatások infrastruktúráját amibe a kultúra is beletartozott.
Ezt a feladatot néha felülről de gyakrabban alulról, az összkomfortos lakáshoz jutás reményében az országból odavándorolt fiatal, friss diplomás szakemberek látták el a 60-70 években.
Az új kezdeményezések javarészt a városba érkező vagy ott felnövő művészekhez, népművelőkhöz köthetők. Hogyan alakult a sorsuk, minek köszönhető a város országosan is ismert kulturális teljesítménye? Miért ott alakulhatott meg az ország első stagione stúdió színháza a 70években vagy hogyan verhetett gyökeret az acélszobrász szimpózium és a hozzákapcsolható szoborpark? Miért a városban kezdte a néptánc határait feszegetni vasas táncegyüttes ami a táncszínház felé tett határozott lépéseket a 80 évek elején. Hogyan épülhetett a háború után éppen Dunaújvárosban az ország első kiállítóterme (ma Kortárs Művészeti Intézet)? Mi inspirálta a hazai rock zene ismert formációjának (Quimby) alapítóit akik szintén ott kezdték karrierjüket.
Egy olyan településen amely semmilyen, az évszázadok alatt kialakult kulturális tradícióra nem építhetett.
Munkáiban a szociológiai kutatás mellett a történelmi tematika is egyre jelentősebbé válik, a dokumentumfilmes műfaj "tiszta", szituációkon és interjúkon alapuló, múlt- és tényfeltáró változata - a hosszú-dokumentumfilm.
A társadalmi motívumok felől jut el az egyéni magatartás bemutatásáig, míg az utóbbin keresztül a személyes sorsok közösségi megvalósíthatóságát kutatja.
Keserue kutatta, kutatja az előítéletmentes ábrázolás lehetőségeit, megragadni a tényeket és csak "ponttól pontig" haladni; rögzíteni azt, ami szemünk előtt történik, vagy azt, ami épp csak látható; elhárítani mindennemű előzetes tételt - "lejegyzi" az élményeket, történteket, nem emel ki, nem nagyít föl eseményeket, -az emberek, események, tárgyak között nem állít föl rangsort. "éber tárgyilagossággal" figyel.
Persze nem létezik olyan cinéma direct, amely végül ne sugalmazna jelentéstartalmat az egymás mellé sorakozó történetekkel, látványokkal vagy akár magukkal a tárgyakkal is. S észrevehetjük, hogy Keseruetől valóban távol esik a szenvtelen kívülállás alkotói magatartása. Mélyvilág jelenetei vonulnak el a történelem-dokumentumfilm imitáló elbeszélésfüzérben és a tárgyilagosságon átüt az emberi sorsok látványa. A "ponttól pontig" haladásnak, a szubjektív időélmény váratlan ugrásait, váltásait példázza, amelyből végül mégis az összetartozás képzete áll egybe.
Újra meg újra visszatér állandó gondjához: hogyan biztosítható az az alkotás számára legkedvezőbb alkotói magatartás, mely megfelelő arányban vegyíti az elkerülhetetlen személyességet a kívánatos tárgyilagossággal? A válogatás és választás felelősségét is bevonja a világába, számot vet azzal, hogy a kamera objektivitása nem mondhatja ki az utolsó szót, a tárgyilagos megfigyelés önmagában nem lehet elégséges megközelítési módszer. Minden apró jelenség mögött ott tartózkodik a múlt, a tárgyakhoz, helyszínekhez hozzátapad az idő, a történelem dimenziója. S azt, ami elmúlt, a cinéma vérité módszerével működő kamera nem kaphatja lencsevégre, elő kell lépnie a gép mögül a művésznek.
Az elviselhetőség határáig feszíti az objektív tárgyleírást, azt az elbeszélő módszert, hogy világnézeti, metafizikai premisszák nélkül csak empirikus tapasztalatairól adjon számot. Az empíria az egyik szilárd pont, ahol az elbeszélő megvetheti a lábát. A tényeket a végtelenségig lehet halmozni a jelen idejűség síkján - a kamera türelmes -, de mentől több tény sűrűsödik össze, annál inkább megnő az igény kontextusba állításuk iránt. Keserue a kontextusba állítás műveletét is elvégzi, s ennek végigvitele gyökeresen másféle eljárásmódot kíván: a szenvtelen, nem ítélkező objektivitást. A múltból kiragadott históriai pillanatokat az író asszociációs érzékenysége s nem pedig egy szigorúan zárt oksági motivációs lánc emeli be a regény közegébe. A múltból vett képeket már nem a kamera fényképezi, hanem az elbeszélő kutatja fel, s próbálja egyúttal hozzáilleszteni őket a tárgyias leírásban felgyűlt tényanyaghoz.
Míg a cinéma vérité körülhatárolt térben mozoghat csupán, az asszociáció tökéletes szabadságot élvez - elvileg. Keserue ugyanis nem engedi szabadjára a képzettársításokat, meghatározott történelmi konfliktussorozat körében hagyja érvényesülni őket, mert az a célja velük, hogy a leírást kontextusba helyezze.